A magyar kultúra napjára

1823.
A Habsburg udvar és a magyar rendek ki tudja hányadjára feszülnek egymásnak az adók és jogok kérdését illetően. Nem tesz jót ez a császár kedélyének, de a magyarországi közbiztonságnak sem. Betyár világ van. Szó szerint. Pedig az igazán neves képviselői – Sobri Jóska és Rózsa Sándor – még csupán gyermekéveiket töltik. Ám a kultúra szárnyal. Liszt Ferencnek maga Beethoven gratulál bécsi koncert sorozata után. Ennek értékéből az sem von le semmit, hogy az osztrák zeneszerző addigra már teljesen süket.
A két Bólyai, Farkas és János, aktív tudományos levelezést folytat.
A nyelvújítás vezéralakja, Kazinczy Ferenc viszont nyomorog. Hírnév ide, nagy szellem oda, a hajdani nemes a napi betevőért levéltárosként dolgozik. Pedig nem is olyan rég ő volt az irodalmi élet központi alakja és bár szavára még mindig sokat adnak, már kezd saját hangjára találni az új nemzedék is. Köztük egyik pártfogoltja Kölcsey Ferenc. Nem hiszem, hogy irigységgel tölti el ez az idősödő írót. Sőt, örömmel fogadhatja annak 1823. január 22-én letisztázott új versét, a Himnuszt. (Gyanítom Berzsenyi Dániel viszont már kevesebb lelkesedést érzett a vers kapcsán. 🙂 )